Az index.hu nemrégiben cikkezett^⁠ a német Bild Christian Lindnerrel, a Szabaddemokrata Párt (FDP) vezetőjével készített interjújának kapcsán.

Hagyjuk most a kesergést a clickbait címadásról (“Német liberálisok: A menekültek menjenek haza!”), amely jelentős mértékben elferdíti a cikk tartalmát – ezt mindenki meg tudja tenni maga is szinte bármelyik hírportált olvasva a hét bámelyik napján.

Sokkalta nagyobb figyelmet érdemel véleményem szerint az a két szó, amellyel a cikk írója felvezette Lindner válaszait: “a német liberálisok vezetője igencsak meglepő dolgokat mond az interjúban a menekültkérdésről”.

Igencsak meglepő. Ebben a két szóban benne van minden, ami az elmúlt majd’ három év politikai közbeszédét jellemzi Magyarországon. Két fájdalmasan egyszerű, brutálisan banális szó, amely húsbavágó tanúbizonyságot tesz arról, hogyan rontotta meg a hazai közvéleményformáló elit – politikusostul, véleményvezérestül, jobbról és balról egyaránt – a magyar nép gondolkodását, hogyan vette el tőlük az értékalapú és józan döntéshozásnak még a lehetőségét is.

Hogy a két szó súlyát megértsük, tekintsünk vissza úgy két és fél évvel ezelőttre.

A bevándorlók még el sem érték Szerbia déli határát, Habony Árpád boszorkanykonyhájában kevert egyet-kettőt a fazékon, majd rárakta a fedőt, hadd rotyogjon csak a gyűlölet. A kékplakátok megjelenésekor még mindig nem voltak a migránsok a magyar határ közelében sem – a kormány rekordgyorsasággal tudott állást foglalni.

A hazai baloldali ellenzék erre régi jó szokásához híven a szöges ellentétét kezdte hangoztatni annak, amit Orbán Viktor mondott, olyannyira, hogy az egész problémát egy az egyben elhazudták. Míg Magyarország kormánya a humánummal és a keresztény alapokon nyugvó európai értékekkel szakított 2015-ben, addig a baloldal régi és új alakjai a feltétel nélküli Fidesz-ellenesség jegyében fordítottak hátat a komplett valóságnak.

Ki ne emlékezne Papp Réka Kingára, ahogyan az ATV stúdiójában összeesküvés-elméletet kiáltva kerekperec kijelentette, hogy teljesen abszurd azt gondolnia bárkinek is, hogy az Iszlám Állam a menekülthullámmal együtt küldene szimpatizánsokat/katonákat Európába? Vagy például Kunhalmi Ágnes MSZP-s országgyűlési képviselőre, aki nemes egyszerűséggel Fidesz által kreált álproblémának nevezte a bevándorlást. Vagy Gyurcsány Ferencre, aki egy alávaló PR-stunt keretében anyanyelvi tolmács segítségével hitegetett több ezer kilométert gyalogszerrel megtett embereket Szerbiában a kerítés mellett, hogy “nem lesz bántódásuk” és hogy mostantól minden jobb lesz.

Ugyan mit számít pár realitásvesztett közszereplő delirálása? – merülhet fel a jogos kérdés most az olvasóban. Papp Réka Kinga önjelölt biztonságpolitikai szakértő valóságvesztését úgyis igazolta már a történelem Salah Abdeslam személyében, időközben Kunhalmi Ágnes is tájékozódott a nagy embertömegek elvándorlásával felmerülő problémákról – Gyurcsány Ferenc hazug lelkesítő beszédét pedig a tranzitzónák embertelensége zúzta darabokra.

A kezdet kezdetén kell a leggondosabban ügyelni rá, hogy meglegyen a dolgok egyensúlya. Így kezdi Frank Herbert a világirodalom egyik legkiválóbb – és nem kevésbé terjedelmes – science fictionjét, A Dűnét. Ezek a szavak a közbeszédre fokozottan érvényesek.

A közbeszéd ugyanis sajnálatos módon nem úgy működik, mint egy vízcsap: ha teljesen megnyitom a hideg-, majd rá a melegvizet, akkor kellemes, kézmosásra alkalmas langyos vizet kapok, viszont ha a kezdet kezdetén szabadjára eresztjük a két legszélsőségesebb véleményt, az pont hogy olyan közbeszédet eredményez, amely semmire sem alkalmas, pláne nem a párbeszédre és a problémák közös megoldására.

A két extremitás sohasem fogja kiegyenlíteni egymást, helyette olyan végeláthatatlan vagdalkozást eredményez, amelynek közepette a probléma – legalábbis saját valójában – tökéletesen háttérbe szorul. A véleményformálóknak ezért óriási a felelősségük. A közbeszéd szempontjából lényegtelen, hogy később kit igazol vagy cáfol a történelem folyama, mert tudniillik ők már a kezdet kezdetén megmérgezték azt saját, torz percepciójukkal, a két szélsőséges állásponttal pedig egy az egyben túszul ejtették a hazai közvéleményt. Válasszatok: minden bevándorló terrorista vagy a bevándorlással nincs is egyáltalán semmi probléma! Nincs középút.

És akkor jön Christian Lindner, egy német liberális pártvezető, aki ahelyett, hogy elhazudná a problémát, széttárná karjait és azt mondaná, hogy willkommen, olyat nyilatkozik a Bildnek, hogy 2015-ben a humanitárius katasztrófa elkerülése végett ő is beengedte volna Németországba a Magyarországról érkező bevándorlókat, viszont utána lezárta volna a határokat és alkalmazta volna a dublini rendeletet. Lindner szerint védeni kell az EU külső határait, a menedékkérelmeket pedig jobb lenne a határokon kívül benyújtani.

Sőt, mi több, felteszi azt a kérdést is, hogy vajon ki építi újra Szíriát, ha ott megint béke lesz? Lindner ebben az esetben sem küldené haza a menekülteket, azok kérvényezhetik, hogy maradhassanak, de ha bizonyos feltételeket (például a német nyelv elsajátítása) nem teljesítenek, akkor vissza kell térniük Szíriába. Németország annak idején hasonlóan cselekedett a délszláv háború elől menekülőkkel: befogadta őket, de ez nem jelentett automatikusan tartózkodási engedélyt és állampolgárságot. Az FDP vezetője szerint "a határok nyitva hagyása és a szabályokról való lemondás nem liberális dolog, épp ellenkezőleg: a szabadsághoz szükség van a jogállam működésére".

Igencsak meglepő. Tűpontosak a cikk írójának szavai a magyarok többségének szempontjából: a túszul ejtett hazai közvélemény egyik fele nem érti, hogy egy liberális hogy mondhat ilyeneket, a másiknak pedig ugyan semmi sem elég, ha nincs benne legalább egy jóízű migránsozás, de még ők is felvonják a szemöldöküket egy pillanatra, hogy milyen szokatlanul nyilatkozik ez a lipsi.

2017-ben Magyarországon meglepetésre ad okot az, ha a humánum realizmussal, a két lábbal a földön állás emberséggel társul. 

Az a meglepő, amin rohadtul nem kéne meglepődnünk.

Az az igencsak meglepő, ami alapvetés kéne hogy legyen minden, az emberi méltóságot tisztelő, európai jogállamban.

(Borítókép: Steffi Loos/Getty Images)