Nem kell feltétlenül Hamvas Bélának vagy Oswald Spenglernek lenni ahhoz, hogy kifejezze az ember korunkkal kapcsolatos fenntartásait. Egy dalban ugyan nehéz átfogó kritikát megfogalmazni a modernitásról, viszont egy-egy aspektus bemutatására tökéletesen alkalmas ez a formátum. Talán ez az a pont, ahol a nagy művészek kiemelkednek a középszerből: nem csak eszközök állnak rendelkezésükre az alkotáshoz, hanem akarnak és mernek is aktuális, átfogó civilizációs problémákkal foglalkozni. A tízes listán olyan számok szerepelnek, amelyek kifejezetten a modern lét problémáit járják körül és segítenek megérteni a világméretű jelenségek összefüggéseit, okait és okozatait.

10. Pink Floyd - Money

A Pink Floyd 1973-ban megjelent és már rég klasszikussá vált The Dark Side of the Moon című lemezének legismertebb száma nem pusztán elitkritka, hanem képes a pénzhez való hozzáállást korhűen is árbázolni. A pénz fizetőeszközként való felfogását mára szinte teljesen felváltotta a pénz, mint önmagában való érték érzete. A dalban David Gilmour fülbemászó, repetitív gitárriffje alatt másról sincs szó, mint pénz, pénz és pénz. A számban megszólaló személyek mindenféle roppantul fontos dolgot vásárolnak: új autót, kaviárt, repülőgépet, futballcsapatot, lényeg, hogy még szélesebb körben tudják demonstrálni, hogy ők bizony megtehetik, mert gazdagok és ezáltal értékesebbek, mint a többiek. Az ilyesféle életműködésből fakadó pszichikai torzulás is említést kap a harácsolás rövid említésével, de az ikonikus gitár- és szaxofon szóló mellé azért még elfért a Pink Floyd korrajzában a jóléti társadalom ellentmondásának felvázolása is: a szociális érzékenység promózása a vagyon egyenlőtlen elosztására való panaszkodással, miközben egy lyukas fillért sem vagyunk hajlandóak adni másoknak a pénzkupacunkból.

9. Buckethead - Unrestrained Growth

Talán még a KFC-s vödröt sapkaként divatba hozó maszkos gitárzseni rajongói is elsiklottak ezen szám felett, de ez emberi hiba, ugyanis az emberfelettien produktív előadó egy évben akár száz albumot is ki szokott adni. 2004-es Population Overdrive című albumán Buckethead a Földet veszélyeztető súlyos problémákat érzékelteti instrumentális számaival, amelyek közül az elsőben rögtön egy, a rákhoz hasonlóan egyre növekedő és gyorsuló gitárjátékot tár elénk. A szám témája a féktelen, határ nélküli növekedés, amely nem csak a daganatos betegségeknél figyelhető meg, hanem az élet számos terén. Nézzük a nagyvállalatok működését vagy akár vessünk össze egy rákos daganatról készült felvételt egy nagyváros madártávlati képével! A rákos sejt (legalábbis a magamfajta laikusok számára leegyszerűsített magyarázatok szerint) egy fontos ponton különbözik az egészséges sejtektől: elfelejtette, hogy egy egység része és a többi sejtre való tekintet nélkül kezd el terjeszkedni, bekebelezni mindent maga körül.

8. Jethro Tull - Locomotive Breath

A vonat nem vár, elindult már, zakatol és nincs megállás, csakhogy Ian Andersonék 1971-es számának költői énje nem Demjén Rózsi szerelemvonatára ült fel, hanem a modern, indusztrializált társadalom megállíthatatlan, fekete füstöt köhögő gőzösére. Ennek a rendszernek főhősünk csak egy fogaskerék a gépezetben, egy totálisan személytelen valami. A haladással a kizsákmányolt "örökös vesztes" nem tud lépést tartani, fék nélkül robog a halál felé és közben lapátolja a szenet, hogy a lokomotívot tovább hajtsa. Az ebben a rendszerben található egyetlen kapaszkodót sem ragadhatja már meg, ugyanis az "öreg Charlie" ellopta azt. Magától értetődőnek tűnik, hogy a brit progresszív rockzenekar itt az evolúció elméletének kidolgozójára, Charles Darwinra utal, aki az 1859-ben megjelent A fajok eredetével "ellopta" az emberektől Istent és a hitet.

7. Dire Straits - Money For Nothing

A "gyerekkoromban hallottam már ezt a riffet, de hosszú évekig nem tudtam hova tenni" verseny győztese különleges  körülmények között került fel a listára: ez az egyetlen szám, amely megjelenésekor, 1985-ben, biztosan nem szerepelt volna egy ilyen felsorolásban. Mark Knopfler eléggé egyértelmű történetet mesél a Dire Straits dalában: a munkásember leül a tv elé, nézi az MTV-t és hőbörög. Kik ezek és mit tettek le az asztalra? A semmiért fizetik őket, egész nap csak zenélnek, aztán pénz és ingyen nők? Ilyet én is tudok, ide az MTV-met! Mostanra a hőbörgő proli álláspontja valósággá vált, az MTV-n javarészt tehetségtelen előadók vernyákolnak digitálisan feljavított hangon valami kliséhalmazt a szerelemről és a többi csatornát is ellepték a produkció nélküli produkciókat "előadó" celebek. Most már tényleg nem kell semmit "letenni az asztalra", elég csak létezni és ha arra van igény – márpedig az van bőven –, akkor időnként ripacskodni vagy valami ordenáré suttyó dolgot művelni. Se teljesítmény, se tehetség nem szükséges a hírnévhez, így lett a hőbörgő proliból vátesz és a Dire Straits "haters gonna hate" üzenetű számából néhány évtized alatt egy olyan dal, amely fontos kulturális problémára hívja fel a figyelmet.

6. Radiohead - No Surprises

"Dolgozz, küldd a gyerekeid iskolába. Kövesd a divatot, viselkedj normálisan. Sétálj a járdán, nézz tévét. Tegyél félre öregkorodra. Tartsd be a törvényt. Ismételd utánam: szabad vagyok." Bizonyára mindenki találkozott már ezzel az ismeretlen szerzőtől származó, interneten terjedő idézettel. Nos, Thom Yorkék száma gyakorlatilag ennek az idézetnek a soundtrackje. Szerződést kötöttünk, a biztonságért és a személyes szabadságért cserébe viszont feladtunk mindenféle változatosságot és a totális szabadságot. Ehhez a szerződéshez való viszonyulásunk ambivalens természetű, kell a biztos talajon nyugvó létezésünk, de a rendszerrel járó sematikusság és unalom, a "mókuskerék" egyre fullasztóbbá válik, még ha néha (jobb esetben) le is váltjuk a kormányt és ez elhozza a változás látszatát. Semmi meglepetés, ha lehet, de azért legbelül arról álmodozunk, hogy kiengednek minket ebből a kertvárosi klónházak közötti tompa álomból. A Radiohead 1998-as dalának feldolgozása megjelenik az HBO-n futó Westworldben is és az áthallás nem is lehetne egyértelműbb: a high-tech kalandparkban a robotok napal automata módra kapcsolva "alszanak" és végsősoron mi is hasonlóképp működünk.

5. Simon and Garfunkel - The Sound of Silence

A világ egyik legismertebb és legkönnyebben felismerhetőbb száma ironikus módon pontosan azon az 1964-es albumon jelent meg, amely óriásit bukott és a Paul Simon és Art Garfunkel alkotta duó feloszlásához vezetett. Az azóta a popkultúra részévé vált dal az emberi kapcsolatok leépülésén, a kommunikáció hiányán kívül talán az első olyan zenemű, amely kemény kritikát fogalmazott meg a marketinggel és a reklámokkal kapcsolatban. Egyfajta kontrasztot állít fel az emberi kommunikáció hiánya és aközött, hogy hova is lett becsatornázva ez kommunikáció. Neon fényreklámok és a próféták szavai a metró falain, a fogyasztás prófétáié, akik, kihagyhatatlan ajánlatokkal, pár dollárért ígérték a megváltó eljövetelét már a hatvanas években is.

4. King Crimson - 21st Century Schizoid Man

A King Crimson már 1969-ben megalkotta azt, amit a Pink Floyd csak négy évvel később, egy számot, ahol a pénz a központi motívum. A 21st Century Schizoid Man a Floyd zeneileg könnyű korrajzával ellenben már-már heavy metal nehézségű, végletekig frusztráló és egzaltált instrumentális atmoszférában tud beszélni nem elsősorban a pénzről, hanem a végletekig materiális társadalom pszichózisairól. A huszonegyedik századi ember az együttes szerint számos skizoid tünetet mutat: látszólag békés, de az ellenfeleit könyörtelenül eltiporja, gazdag, de mindig több kell neki és ráadásul amiket vásárol, az teljesen felesleges számára. Nem győzöm dicsérni néhány formáció látnoki képességeit, ahogyan egy tendencia kezdetén már egészen pontosan meg tudják jósolni a jelenség tetőpontjának állapotát, nincs ez másként a King Crimsonnal sem, akik huszadik századbeli emberekként tökéletesen leírták a következő század emberét.

3. Depeche Mode - Personal Jesus

A Simon & Garfunkelhez hasonlóan a Depeche Mode egyik legnépszerűbb száma is a marketingről mond kritikát. Előbbieknél a vallásos felhang csak egyetlen szóban volt jelen, utóbbiak viszont az egész dalszöveget eköré írták. A szám a reklámüzletágon belül konkrétan a telemarketinggel foglalkozik, amelyet a szám 1989-es megjelenésekor már jó húsz éve széles körben alkalmaztak a különböző kisebb és nagyobb vállalatok. Nyúlj a telefonkagylóért és hívőt csinálunk belőled! Na nem úgy, mint a Názáreti, itt nem kell egy életen át gyakorolni a felebaráti szeretetet, nem kell törekedni arra, hogy jobb ember legyél, mi mindössze pár dollárért hozzuk el neked a megváltást, egy multifunkcionális konyhagép vagy egy napelemes kertitörpe formájában. Mi leszünk a te személyes, saleses Jézus Krisztusod, aki elhozza azt, ami annyira kell neked, amitől olyan tökéletes és annyira felhőtlenül boldog leszel, mint a nevetgélve salátát készítő nők a tévében! A Depeche Mode repetitív zenével és szuggesztív, reklámszerű szöveggel foglalja össze a marketing evangéliumát: a boldogabb élet hazug ígérete szuggesztív rábeszéléssel, tisztán a profit érdekében.

2. Pink Floyd - What Shall We Do Now?

A dobogó második fokán egy olyan szám áll, amely először A Fal című filmben csendült fel és gyakorlatilag a film alapját képező 1979-es duplaalbum egyik dalának bővített verziója. A szám elején Roger Waters rögtön a The Sound of Silence alaptézisével nyit: üres terek vannak ott ahol régen beszéltünk, kommunikáltunk és ezeket a tereket be kell tölteni valamivel. Paul Simon és Art Garfunkel még csak sejteti a választ, viszont a Pink Floyd a szám második felében frontálisan, válogatás nélkül, felsorolásszerűen a szemünkre olvassa, hogy mivel is töltöttük be a tátongó űrt: állandó elégedetlenséggel, magunk és mások túlhajszolásával, konzumidiotizmussal, harácsolással, pszichopátiás működéssel és az ezekből fakadó konstans frusztáltsággal. A szinte a progresszív-pszichedelikus rockbanda ars poeticájának tekinthető szám önmagában is szilárdan megállja a helyét, de nem érdemes kihagyni azt a vizuális élményt sem, amelyet Gerald Scarfe filmbéli animációja nyújt a zenemű mellé.

1. Black Sabbath - God Is Dead?

A Sötétség Hercege és zenésztársai ugyan szűk egy hete lejátszották utolsó koncertjüket, nincs ok a szomorúságra, ugyanis egy olyan albummal sikerült zárniuk zenei pályafutásukat 2013-ban, amely a Black Sabbath legjobb éveit idézi. Ugyanolyan nehéz gitártémákat, dobokat és gyors basszust sikerült alkotniuk, mint a hetvenes években, miközben dalszövegeik jóval érettebbek, mint majdnem fél évszázaddal ezelőtt. A dobogó legfelső fokán álló számukban máris az utóbbi pár század legnagyobb szellemi bűnözőjétől, Nyugat-Európa legautentikusabb Kövér László-imitátorától és az egyébiránt zseniális Friedrich Nietzschétől idéznek. A német filozófussal ellentétben ők nem jelentik ki, hogy Isten halott, inkább megkérdőjelezik azt. Tisztában vannak a keresztény "rabszolgamorál" levetésének és Isten megölésének következményeivel, egy elveszett, az életben értelmet kereső, de sosem találó embert szólaltatnak meg, aki az élvezeteknek él, Jézus testét elutasítja, de a bort azt vígan benyakalja. A régi istentagadás is felmerül: ha van Isten, akkor miért történnek rossz dolgok a világban? Az elbeszélő végül nem veti el teljesen Isten létezését, sokkal inkább hajlik afelé, hogy a hittől való eltávolodás okozott rengeteg problémát. Igen, ilyet is tud az okkultsággal és sátáni dolgokkal pózoló, denevérmészáros Ozzy Osbourne.