Általános tendencia Európában és úgy egyáltalában világszerte, hogy a fiatalokat egyre kevésbé érdekli a világ, amelyben élnek, egyre kevésbé tartják fontosnak például azt, hogy milyen politikai berendezkedésű az állam, amelynek polgáraik. Magyarországon a politikai érdektelenség egy különleges fajtája mérgezi a társadalmat, amely nem csak kizárólag a fiatalokra jellemző, hanem az idősebb korosztályokra is. A két demográfiai csoport kórképei között vannak különbségek, viszont a kór eredete azonos.

A 2016-os év folyamán a demokrácia megmutatta gyengeségeit, Achilles-sarka tisztán láthatóvá vált mindenki számára, aki azt hajlandó volt észrevenni. Felhozhatnám példának Európa illiberális demokráciáit akár Oroszországban, akár Lengyelországban, akár nálunk Magyarországon, de az igazi gyengeség leginkább Donald J. Trump megválasztásával az Amerikai Egyesült Államokban és Rodrigo Duterte megválasztásával a Fülöp-szigeteken fedte fel magát. Az utóbbi két ország kapcsán biztosan állíthatjuk, hogy a demokrácia szó eredeti jelentése már nem érvényes. Az ógörög démosz "nép" és kratein "uralkodni" összetételéből született demokrácia kifejezés "a nép uralma" helyett a gyakorlatban már a tömeg uralmát jelenti. Azé a tömegét, amelynek legbelsőbb vágyait és félelmeit tökéletesen ki tudják aknázni az erre képes politikusok, hogy aztán vágyainál és félelmeinél fogva egy emberként irányítsák azt. A néppel ezt nem lehet megtenni, a nép egyének sokasága, nem lehet ennyire nyersen az ösztöneikre apellálni, viszont a tömeg már homogén massza, ezért lehet egy emberként mozgatni.

A demokrácia ilyesfajta megrendülésének kezdetén két út áll azok előtt, akik foglalkoznak a kérdéssel: vagy teljesen elvetik a demokratikus eszméket és más államforma után néznek, vagy egy javított verzió létrehozására törekednek. Én személy szerint az utóbbi mellett tenném le a voksom, de írásom legfőbb témája nem az egyik út helyessége melletti érvelés, hanem az apolitikus tendenciák realizálása és bemutatása. Témámhoz ellenben szorosan kapcsolódik az a The New York Timesban november végén megjelent cikk, amelyben egy kutatás eredményei alapján készített hat grafikon szerepel:

Az eredetileg a Journal of Democracy-ben megjelent kutatás kereteiben azt kérdezték meg az 1930 és 1989 között született résztvevőktől, hogy mennyira tartják létfontosságúnak, hogy demokráciában éljenek. A grafikonok jól mutatják azt, amely már sejthető volt: felismerhetjük a demokrácia gyengeségeit és választhatjuk az említett utak valamelyikét, de mi ehelyett magasról teszünk az egészre. A demokrácia kritikája így érdeklődés hiányában továbbra is marad a "baloldal" ütőkártyája, amelyet most éppen Hillary Clinton veresége miatt lehet előhúzni. Ha nem hagynánk, hogy egy adott politikai szekértábor monopolizálja ezt a lehetőséget, hanem pártoktól és aktuálpolitikai törekvésektől függetlenül tudnánk foglalkozni a demokrácia gyengeségeivel, akkor valószínűleg a "jobboldal" sem legyintene erre egyszerűen, mondván, hogy "a libsik már megint hőbörögnek, mert vesztettek" és érdemben elkezdődhetne a demokrácia revíziója.

Az idősebb korosztályoknál nem okoz meglepetést, hogy "jobban meg van becsülve" a demokrácia: aki élt olyan korban, amikor voltak nem demokratikus államok nyugaton, az nyilvánvalóan jobban értékeli a "nép uralmát". A fiatalok válaszai viszont már annál érdekesebbek. A történelemórákról mindenki tudhatja, hogy -enyhe eufemizmussal élve- milyen hátrányokkal jár egy nem demokratikus rendszer és a tapasztalat is azt mutatja, hogy elenyésző kisebbségben vannak azok, akik esetleg autokráciában, kasztrendszerben vagy anarchizmusban élnének szívesebben. Úgy gondolom kijelenthetjük, hogy a fiatalabb generációk lesújtó válaszai nem a demokrácia érdemi kritikájának az eredménye, hanem egyszerűen a nemtörődömség jele.

Sajnálatos módon hazánkban (még) nem készült ilyesfajta felmérés, de meglátásom szerint hasonló, az életkor csökkenésével egyre csökkenő érdeklődést mutató eredményt kapnánk. A tendencia érvényesnek látszik Magyarországon is, viszont itt az apolitikus nemtörődömség miértjére is választ kaphatunk.

Hazánkban a politikailag legjobban mozgósítható társadalmi réteget a nyugdíjasok alkotják. Az idősebbeknél jól láthatóan két különféleképpen politizáló csoport körvonalazódik ki, amelyek most fontosak számunkra. Az első csoport tagjai mindig az aktuális szekértáborokhoz tartoznak, ki-ki a maga, illetve a magáénak vallott sérelmeinek megfelelően. A múltbéli sérelmekre alapozott politizálás rendszerint a náci-kommunista tengelyen történik: a baloldali a jobboldalt szélsőbalozza, a jobboldali a baloldalt komcsizza vagy burkoltabban libsizi, a szekértáborból kilépés sosem történik. A történelem rájuk nyomta bélyegét, hogy pofonegyszerűen lehessen egy egydimenziós narratíván belül elrendezni a világ történéseit. A második csoport tagjai az előzőekkel ellentétben nem rendezi el a világot egy végletekig egyszerű tengelyen, cserébe viszont teljesen fel is hagy a világ befogadásával, értelmezésével és esetleges alakításával. A történet tanulsága az elmúlt száz évből számukra az, hogy az elvek nem számítanak, sosem lesz semmi lényegesen jobb és egyik politikus olyan, mint a másik. Kizárólag egy dolog számít, egy dologgal érdemes foglalkozni, hogy neki jó legyen. Minimálisan vagy egyáltalán nem politizál és ha elmegy szavazni, akkor arra adja le a voksát, aki a legtöbb anyagi javat ígéri neki.

Nos, a fiatalok körében a legaggasztóbb trend pontosan az idősek utóbbi csoportjának gondolkodásával bír. Ehhez természetesen hozztevődik náluk az is, hogy beleszülettek a demokráciába. Úgy látszik nincs az a történelemkönyv, amely képes az ifjúságban széles körben tudatosítani azt a tényt, hogy a demokrácia nem egy ajándék, amelyet kaptunk, hanem egy olyan intézmény, amelyet hosszú évszázadok folyamán harcoltak ki és védtek meg ugyanolyan emberek, mint ők maguk. Az, hogy nincsen háború, hogy ha megbetegszünk ellátnak minket, hogy nem van csatornarendszer, hogy nem fulladunk meg a közterületeken a saját hulladékunkban, az mind-mind olyan kiváltság, amelyet megszereztünk magunknak és ha továbbra is szeretnénk ebben és így élni, akkor szükség van egy alapszintű történelmi tudatosságra.

Na de mi a válasza erre a fiatal homo apoliticusnak? Természetesen az, hogy de mire megyünk az egészségüggyel, ha omladoznak a kórházaink és órákon át kell sorban állnunk a rendelőben. Az előny effektíve nem látszik, ő meg nem lát tovább az orra hegyénél, nem érti, hogy a kiváltságot kiharcoltuk, de a hogyanért és a mikéntért mi vagyunk felelősek és bizony azzal tudunk tenni a javulásért, ha politikailag aktívak vagyunk. Ezzel a gondolatmenettel sajnos azonnal zsákutcába futunk. Ugyanis miért politizálna, amikor a rendszerváltás óta sem lehet senkire sem szavazni, egyik jelölt rosszabb, mint a másik, miért is fárasztaná magát ezzel? Visszaértünk a történetbe belefáradt nyugdíjashoz, csak most kevesebb évvel a hátunk mögött. Még mindig él és virul a "Magyarországon minden szar" narratívája és közben nyugatról beragyogja őket a remény. Érti, hogy itt minden rossz, nem sikerült elérni azt itt, amit nyugaton sikerült, így inkább elköltözik oda. Ha pedig nem költözik el, akkor totális önzésbe fordul. Mindenféle társadalmi felelősségvállalás híján azt teszi, amiben az önnön jövőjét látja: csak saját magával foglalkozik.

Az adócsalás itt már nem számít, hanem jár. Nem érti és nem is akarja megérteni, hogy ami Kádár alatt működött a hiteleknek "köszönhetően", az most már egyáltalán nem működik. Az esetleges lelkiismeretfurdalást meg olyan könnyen el lehet hessegetni azzal, hogy "ha befizettem volna, úgyis ellopják"! Zéró felelősséggel tör a saját céljai felé, a politika addig egyáltalán nem érdekli, amíg esetleg sértett nem lesz valamiben. Majd a többiek megválasztják a következő pénzéhes, korrupt politikust, aki ugyanolyan, mint az előző, csak más arcvonásokkal. Döntése révén legfeljebb egy téren szenvedhet hiányt közvetlenül, általa is érzékelhetően: mi van, ha politizálnak egy társaságban? Valamit mégis csak hozzá kéne szólni és persze már erre is van megoldás! Még csak unalmas cikkek olvasásával sem kell fárasztania magát, a nagyobb politikai események kapcsán úgyis tömegével kerülnek ki a mémek a világhálóra. Érteni nem fogja tőlük az ember a helyzetet, talán még pontosan nem is fogja tudni mi is a helyzet, viszont roppant humorosak! Elég beböfögni egy vicces jópofaságot és máris hozzászólt a témához, nem tűnik tájékozatlannak és nem ácsorog szótlanul a társaságban. Na ez a posztmodern nihilizmus, amikor a politika már csak arra jó, hogy röhögjünk rajta egy jót. És nem úgy, mint a kívülről őrültnek tűnő Komédiás, aki felismeri a világ nevetségességét, hanem mint valaki, aki sem tudni, sem érteni, sem foglalkozni nem akar semmivel, amely rajta kívül áll, hanem csak egy jót röhögni.

A körülmények kilátástalanságába beletörődő idős ember hozzáállása öröklődik a tömegpszichében a fiatalabb generációra, majd vegyül még egy erős, "köpök én a világra" attitűddel. Az eredmény egy szépen, csendben a saját pecsenyéjét sütögető egyénekből álló emberi massza, amelynek a "társadalom" jelző leginkább hazug kitüntetés. Befogni a szánkat, amíg nekünk személyesen "jó", azt tudunk mi ám. Több, mint ötven év múltán még mindig él a tömegpszichében az 1956 és 1989 közötti időszak üzenete, mint történelmi tanulság: maradj csendben és akkor jó lesz neked, a politikát meg inkább hagyd teljes egészében másokra.

Tegyük fel a kérdést: veszélyben van-e a demokrácia, ha nem foglalkozunk vele? Lehet-e diktatúra Magyaroszágon? Az apolitikus tendenciák kétségkívül tökéletesen megágyaznak az autokráciáknak bárhol, bármikor. A létrehozásához, viszont már szándék kell. A Kádár-korszak velünk él, generációról generációra hagyományozódik hazánkban, csak a díszlet más. A kormány által hétről hétre alkalmazott kádári eszközök hibátlanul működnek demokratikus keretek között is, hála az előkészített tömegpszichének. Diktatúrára itt nincs se igény, se szándék, a demokrácia perifériáján lavírozva ugyan ki akarna diktatúrát és annak az összes nyűgét? A hatalom jár az illiberális demokráciában is és az apolitikus massza így biztosan nem kapja fel a fejét az égvilágon semmire sem.

(A borítókép Paweł Kuczyński lengyel karikaturista műve.)