A múlt héten ismét helyet kapott a sajtóban a hálapénz témája, amely ugyan időszakosan felbukkan, de sosem tudja huzamosabb ideig uralni a hazai közbeszédet. A Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete levélben követelte az utólag elfogadott paraszolvencia büntethetőségének egyértelműsítését, majd felült a vonatra Lukács László György is, a Jobbik egészségpolitikusa, aki szerint "a nép, a szakma és a Jobbik hangja megegyezik a témában". Az alkalom nem is lehetne megfelelőbb ahhoz, hogy beszéljünk végre egy keveset a civil felelősségről is a hálapénzzel kapcsolatban.

Csípőprotézis ötvenezer, szívműtét százhetven, szülés kétszáz. Durván ezek a "tarifák" ma Magyarországon. A legtöbb helyen nem kérik, leginkább "csak" elfogadják, de hallani olyan – főleg vidéki – kórházakról is, ahol a betegnek egyenesen megmondják, hogy mennyi kerüljön abba a bizonyos kis fehér borítékba a beavatkozás után. A beavatkozás után, ugyanis a hálapénz elfogadása a mai jogrendben kizárólag a kórházi kezelés előtt számít bűncselekménynek, a kezelés utáni fizetésről nincs egyértelmű jogi állásfoglalás. Dénes Tamás, a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének elnöke most ennek a helyzetnek a tisztázását kéri Trócsányi László igazságügyi minisztertől. Formailag a kérdés az, hogy szabad-e vagy sem, de valójában a cél a paraszolvencia totális tiltása. Most ugyan közel sem egyértelmű a jogi álláspont, viszont voltak idők, amikor büntetendő volt a kenőpénz elfogadása, ettől függetlenül sosem volt hatékonyan betartatva a törvény.

Egészségesebb társadalmakban ez valahogy úgy működik, hogy a hálapénzt akármikor elfogadó orvost pénzbírság fizetésére és/vagy a praxisának ideiglenes felfüggesztésére kötelezi a törvény. Ehhez járul még esetleg egy mindenki számára elérhető online regiszter, ahol a transzparencia érdekében közzéteszik az adott orvos profilján, hogy mikor, miért és mekkora összeget fogadott el, illetve hogy mekkora büntetés lett számára kiszabva. Ismétlem, a miénknél egészségesebb társadalmakban.

Hazánkban a beteg úgy csúsztatja a pénzt az orvos zsebébe, mintha mi sem lenne természetesebb. A pénzt közel sem hálából adja, hanem azért, hogy ha a jövőben az adott orvossal lesz még dolga, akkor az biztosan figyeljen rá és jól végezze a munkáját. Nincs ez másként a nővéreknek és ápolóknak adott pénzekkel sem, amelyek ugyan jóval jóval kisebb összegek, mint az orvosnak szántak, viszont annál fontosabbak. Kenőpénz ide vagy oda, az orvos semmiképp sem fogja a karrierjét kockára tenni egy tessék-lássék módjára végzett operációval, ellenben az ápolók könnyűszerrel elhanyagolhatják a fekvőbeteget anélkül, hogy az állásuk veszélybe kerülne. Az ápolói munkakör lelkiismeretlen végzése legtöbbször nem jár a beteg egészségkárosodásával, de jócskán meg tudja keseríteni az elhanyagolt bentfekvő kórházban töltött napjait. És hát ki ne adna egy pár ezret a nappalis nővérnek, másik pár ezret pedig az éjszakaisnak azért, hogy a nagymamának ne egyedül, félóra kínlódás árán kelljen felszednie a véletlenül leejtett kanalat a kórterem padlójáról?

A tagadhatatlanul a félelemből és az emberi jószándékból táplálkozó, mára már mondhatni intézményesült szokás megítélésekor merem remélni, hogy mindenkinek világos az aktus mélyen korrupt volta: a fogadó fél pénzért juttat előnyhöz valakit, de ha ezt nem is teszi meg, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy az összeg a remélt előny miatt kerül a pénztárcából a borítékba. A vélt előnyt egyáltalán nem biztos, hogy megkapja a beteg, még ha el is fogadja a pénzt az orvos, de persze az lenne a legjobb, ha fel sem merülne ez az előny és minden orvos egyformán foglalkozna a betegeivel. A fiatalabb orvosok szemmel láthatóan már elszakadnak a az intézményesült korrupció hagyományától és a kis boríték dugdosásával előny helyett legfeljebb csak pár percnyi kellemetlenséget szerez magának a kedves beteg.

Ám hiába a felvilágosultabb, lelkiismeretesebb orvosnemzedék, hiába a hálapénz büntethetőségének kimondása – ha nincs senki, aki betartatná a törvényt, akkor a korrupció minduntalan visszaszivárog jól megszokott helyére. Ráadásul nem elég, hogy nincs senki, aki betartatná a szabályokat, de akik ezt megtehetnék, pontosan azok a legkorruptabbak. Képzeljük csak el azt a napot, amikor a pályázatokat a haveroknak rendre kiosztó, mezei gázszerelőket nem is annyira miniatűr Dagobert bácsivá avanzsáló kormányunk felszámolja a korrupciót az egészségügyben! A szürreális és az abszurd legnagyobb mesterei sem tudnának jobbat kitalálni. Ha lenne tízezer forintom arra, hogy mi nem fog megtörténni a Fidesz kormányzása alatt...

A Fidesz korrupt létén kívül akad még egy gyakorlatibb akadálya is a teljes normalizációnak, a hálapénz kiűzésének ugyanis elengedhetetlen előfeltétele az egészségügy fejlesztése. Hálapénz nékül és a jelenlegi körülmények mellett még több orvos távozna külföldre dolgozni, viszont ha növelnék a béreket, majd a düledező kórházak helyett kulturált munkakörnyezetet és modern eszközöket tudnának biztosítani, akkor végleg nyugdíjba vonulhatnának a kis fehér borítékok. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az előfeltétel továbbra sem fog teljesülni, a kormánynak esze ágában sem áll érdemben fejleszteni az egészségügyet. Inkább olimpiázunk, kisvasutazunk, na meg vénaszkennerrel léptetjük be a szurkolókat a Fradi-stadionban, miközben országos gyűjtés folyik kórházak számára, hogy meg tudják vásárolni a saját vénaszkennerjüket. Ha lenne még tízezer forintom arra, hogy mi nem fog megtörténni a Fidesz kormányzása alatt...

Fejétől bűzlik a hal, tartja a közmondás, és valóban jól tükrözi a kormányzati korrupciót a paraszolvencia intézményének kiiktathatatlan jelenléte. De vajon nem bűzlik-e a fej is valamelyest a haltól? Nem érdemeljük meg valahol a korrupt államvezetést azzal, hogy a mindennapjainkban mi is korruptak vagyunk? Tudom, tudom, mi rá vagyunk kényszerítve, megkaptuk a hálapénz rendszerét és a túlélésre játszunk. Abban pedig mi nagyon jók vagyunk, évtizedek óta így működünk. Ugyanúgy fizetjük a hálapénzt a kivételezésért, mint ahogyan annak idején feladtuk a politikába való beleszólás jogát egy balatoni nyaralóért és egy hűtőért. Nem tehetünk róla, mi természetesen áldozatok vagyunk, akik túl akarnak élni. Túl akarunk élni és persze segítünk azoknak, akik még nem ismerik a mi kis intézményünket, továbbhagyományozzuk a korrupt rendszerrel való összeolvadást családon belül, barátok között – vagy akár ha elég gátlástalanok vagyunk, nyíltan, széles tömegek előtt is hirdethetjük a megvesztegetéshez fűződő bensőséges viszonyunkat hálapénz kisokos szerkesztésével és közzétételével.

Ha nem elég motiváció valakinek a mindennapi korrupcióval való szakításhoz az, hogy visszanyerje valódi énjét – azt az énjét, amelyik az idegen, romlott rendszerrel semmiféle közösséget nem akar és nem is tud vállalni –, illetve az sem elég erős indok neki, hogy így valamelyest részt vehetne a sérült hazai néplélek gyógyításában, akkor is érdemes megfontolni a szemléletváltást. A hálapénzzel való személyes szakítás működhet akár ugyanis egyfajta civil ellenállásként, ha képes nagyobb méreteket ölteni. Egy olyan apró lépésről van szó, amellyel nyomást tudunk gyakorolni a kormányra mi, civilek: ha nincs elég hálapénz, akkor kevesebb lesz az orvos és az ország politikai vezetése rá lesz kényszerítve arra, hogy változtasson az egészségügyhöz való hozzáállásán. Márpedig egy ilyen irányváltásra hatalmas szükség van. Tehetsz róla és tehetsz is ellene: mondj nemet a kis fehér borítékokra!