Csendes vonulás, kihasználatlan megafonok, "bulitüntetéses" dzsembori az Oktogonon? Az utóbbi idők tüntetéshullámának értékelése. Vélemény.

Ma Magyarországon két lehetősége van az Nemzeti Együttműködés Rendszerét megvető, azt megbuktatni akaró polgárnak arra, hogy szavait tettekkel nyomatékosítsa: szavazati jogával élve a jelenlegi kormány ellen voksol 2018-ban vagy szabadidejében ellenzéki tevékenységet folytat.

Az előbbi lehetőség kötelességünk, viszont kötelességünk továbbá tudatosítani magunkban, hogy ez jövőre minden valószínűség szerint még nem vezethet a kívánt eredményhez. Persze előállhat Simicska Lajos egy nagy botránnyal a miniszterelnökről az utolsó pillanatban, de erre nem alapozhatunk. A másik fenyegetőzőre, a szektájának évről évre ellenzéki összefogást ígérő bohócprófétára pedig nem hogy alapozni nem lehet, hanem már szinte említésre sem érdemes, olyannyira elvesztette kapcsolatát a valósággal. Kötelességünk elmenni a szavazóhelyiségekbe és választanunk, mert választásunk aztán van, több is a kelleténél. Az ellenzéki összefogás legcsekélyebb esélye nélkül százan százfelé szavunk majd, átrendeződhetnek valamelyest az erőviszonyok, de a Fidesz marad. Az ellenzéki voksok eloszlása mellett a jelenlegi választási törvény sem minket erősít, és ez erős eufemizmus, amikor a szavazatok alig negyvenöt százalékával parlamenti kétharmadot lehet szerezni. Az azonnali kormányváltás reményével elindulni a szavazófülkékhez azon a bizonyos tavaszi napon egyáltalán nem kifizetődő érzelmileg.

Az utóbbi lehetőség, a “szabadidős ellenzékiség” most sokkal inkább tekinthető valódi lehetőségnek, mint akár fél éve. A lex CEU és a civiltörvény meg tudta mozgatni a belvárosi, demokratikus értelmiséget, illetve sok olyan fiatalt is, akik eddig nem vettek részt aktívan a politikában. A kormány két lépése így a szó szoros értelemben vett lehetőséget is megnyitotta az ellenzék előtt: alakult pár hét leforgása alatt egy tömeg, amely ilyen mértékben nem gyűlt eddig még össze és amelyben hatalmas potenciál rejlik.

A tömeg nagysága azonban nem csak lehetőséget nyújt az ellenzéki polgároknak, hanem felelősséget is rak a vállukra. A tömeg mérete ugyanis nem állandó, az emberek lelkesedése a kézzelfogható eredmény nélkül idővel alábbhagy. A céljait és saját magát is komolyan vevő ellenzéki szerveződések felelőssége tehát egyrészt a tömeg folyamatos szervezése, összetartása, másrészt pedig kitartó, hasznos, és mindenek előtt reális lelkesítése.

Az utóbbi idők tüntetésein változó méretű, de jelentős tömeg gyűlt össze, a szervezők sikeresen szólították meg az elégedetlenkedők széles köreit, túlnyomórészt az interneten. A konkrét demonstrációk lebonyolítása ellenben már bőven hagyott kivetnivalót maga után. Hol nem várták meg a beszédekkel a vonuló tömeg végét, hol hagyták, hogy leszakadjanak nagyobb csoportok, megint máshol pedig hagyták az esemény hivatalos kezdési időpontján túli holtidőben unatkozni az egybegyűlteket. Ezek a gyermeteg hibák szerencsére tüntetésről tüntetésre kijavíthatóak, a tapasztalattal együtt javulhat a szervezés minősége is. A tömeg lelkesítése viszont egy sokkal égetőbb problémát hoz előtérbe és sajnos olybá tűnik, hogy a tüntetések szervezői már le is mondtak a megoldásáról.

Rögtön az első “CEU-s tüntetésen” olyan kognitív disszonanciát éreztem, amely már szinte tehetetlen dühhel töltött el. A legfurcsább mégis inkább az, hogy annak ellenére, hogy könnyen megtaláltam az egyébként eléggé kézenfekvő magyarázatot, a disszonancia is azonnal feloldódott, a tehetetlen düh viszont megmaradt. Az első demonstráción amikor körbenéztem, és azóta is mindig, ha körbenézek egy tüntetésen, egy pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy az egybegyűltek nagy többségének már nyilvánvalóan marhára elege van a kormányból, “betelt náluk a pohár”. Ahhoz viszont már körbe se kellett néznem, hogy halljam, hogy az idő kilencvennyolc százalékában a tömeg csendben vonul, maximum kedélyesen csevegve a baráti körökben. Ez nem fért a fejembe az elején: ha valóban fel akarunk lépni a kormány ellen, akkor mi ez az élettelen gyalogtúra? Persze voltak próbálkozások skandálásokra néha, de még a Parlament épülete előtt is úgy nézett csak ki a dolog (pedig hát ott aztán már nagyon hűdemérgesek voltunk!), hogy valaki bepróbálkozott körülbelül tíz percenként valami rigmussal, aztán sikerült azt nyolc különböző szólamban, maximum fél percig skandálni. Ehhez még csak nem is kell futballhuligánnak lenni, bárki, aki minimális realitásérzékkel rendelkezik, megállapíthatja, hogy ez bizony kurvára vérszegény így.

Na de miért nem nyitjuk ki a szánkat akkor, ha ennyire elegünk van? Az interneten osztjuk tömegével a kormányellenes cikkeket, hesstegeljük, hogy “I stand with CEU”, online petíciókat töltögetünk ki, aztán élőben csak egy olyan vonulásra futja, amelynél láttam már lelkesebb gyászmenetet is? A válasz megtaláláshoz ismét körbe kellett, hogy nézzek: a kevés kivételtől eltekintve, minden egyes demonstráción a fővárosi értelmiség gyűlt össze. Az a fővárosi értelmiség, amelynek se gyakorlata nincs a skandálásban, meg valószínűleg kedve sem. Nincs gyakorlata, mert nem volt még focimeccsen, és nincs kedve, mert hangosan kiabálni az annyira vad, annyira radikális, annyira proli, annyira rangon aluli, annyira méltatlan hozzá. Kultúra- és közegidegen számára ez az egész kurjongatva skandálás. No meg még érdemes azzal is számolni, hogy az értelmiségi ifjak jelentős része fél elereszteni egy hangosabb “ruszkik hazát”, mert mi van, ha kiszúrják valamelyik felvételen két év múlva és emiatt nem írhatja majd meg a disszertációját a hegeli metafizikáról? Nyilvánvalóan összedőlne az egész kis elefántcsonttorony, amelyben él, szóval marad a csendes, kockázatcsökkentett menetelés. A félelmet sem szabad alábecsülni, hány és hány embert láttam, aki a relatíve hosszabb skandálásokba becsatlakozott egy idő után, de amint megneszelte, hogy el fog halni a dolog, azonnal elnémult. Nehogy már abba a kínos – és könnyen kiszúrható – helyzetbe kerüljön, hogy ő skandál egyedül!

Szóval ezzel a tömeggel kell tervezni. Ironikus módon most a biztos szociális háttér nehezíti a helyzetet, de ez van, ezzel kell dolgozni. Az okok megtalálása viszont egyáltalán nem enyhített tehetetlen dühömön, mert azt láttam, hogy nincsen egy csoportosulás sem, amely megpróbálna ezen valahogyan változtatni. Lehet, hogy nem sikerülne, lehet, hogy teljességgel lehetetlen küldetés lenne, de annyival szerintem tartozunk magunknak és az országnak, hogy legalább megpróbáljunk összeszedni húsz-harminc embert megafonokkal, akik előre egyeztetett rigmusokra próbálják tanítani az önmagában totálisan életképtelen tömeget.

Ezért is vártam reménykedve a Momentum Mozgalom május elsejei demonstrációját (rossz nyelvek szerint “majálisát”). Az éppen párttá alakuló, underground már jó ideje szerveződő csoportosulás a NOlimpia kampány alatt megmutatta, hogy mire képes. Most nem is konkrétan az eredményre, a cirka kétszázhatvanezer érvényes aláírásra gondolok, hanem a mögötte álló profizmusra, amely nyolcvanezer aláírás mellett is hasonlóan figyelemreméltó lenne. A szervezettségnek olyan szintjét sikerült prezentálnia a mozgalomnak az utóbbi időkben, hogy ha van valaki, aki képes megtanítani ezt a langymeleg tömeget skandálni, akkor ők azok – gondoltam eleinte, visszaemlékezve a NOlimpia kampány lebonyolítására, a minden pórusukból profizmust árasztó megjelenésre és kommunikációra. Ők majd biztosan kitalálnak olyan egyszerű, de kifejező rigmusokat, amelyeket szívesen skandál ez a tömeg, továbbá rendelkezésükre állnak adományok is, amelyekből tudnak megafonokat venni, és úgy egyáltalán, ezt az egészet színvonalasan meg tudják szervezni.

Úgy éreztem, hogy ha ez nem történik meg, akkor az utóbbi idők tüntetéshulláma hamarosan elhal. A tüntetések szervezőire már nem számíthattam, mint mondtam, ők már mintha lemondtak volna erről az egészről. A Momentum tűnt az egyetlen megoldásra képes szervezetnek, csakhogy pontosan emiatt elfeledkeztem eleinte valamiről: az “Európához tartozunk!” nevet kapott május elsejei rendezvény elsősorban pártrendezvény, legfeljebb csak másodsorban tüntetés, akármennyire is akarja a facebook-esemény az ellenkezőjét sugallni. Innentől kezdve pedig hiába a sok megafon, a jól kitalált jelszavak, ha azokat csak a beszédek alatt használják. Soproni, Pottyondy és Fekete-Győr beszédének hatásosságán ugyan nyilvánvalóan sokat dobott, hogy a közönség szájába lett rágva megafonnal, hogy mit kell skandálni a megfelelő helyeken a szónoklatok alatt, de így, hogy a hangosítóeszközök elő sem kerültek a vonulás alatt, a javarészt értelmiségiekből álló tömeg ismételten nem tanulta meg hallatni a hangját. Sajnálom, hogy így történt, de persze a Momentumot sem lehet igazán hibáztatni ezért: a vezetőség nyilván mérlegelt és úgy döntött, hogy a párttá alakuló mozgalom jövőjét tekintve nem vállalhatják be egy pártrendezvényen sem a lázítás vádját, sem az esetleges túlkapások felelősségét. Így viszont legfeljebb a közönség soraiból, az erős szónoklatokat hallva tűnhetett a tömeg “kormányváltó erőnek”, kívülről a valóság leginkább a még négy év NER irányába mutat.

Az ellenzéki tevékenység természetesen nem merül ki a tüntetésekben, van annak sokkal hatékonyabb módszere is, például a különböző blokádok és mindenféle polgári engedetlenkedés, amellyel túl lehet terhelni a hatóságok működését. Ezek ráadásul teljesen törvényesen végigjárható utak, de hát a tüntetésen skandálás is teljességgel törvényes, mégsem meri a tömeg. Hogyan merne akkor rendőri felszólítás ellenére lelépni az úttestre? Sehogyan.

Az esélyeket tovább csökkenti a megmozdulások szervezőinek hozzáállása mellett a vezéralakok kapcsolatvesztése is a valósággal. Gulyás Márton a kvóta szolgálatában lemondta az orosz nagykövetség előtti fellépését, Varga Gergő szerint pedig “a kormány vagy lemond, vagy a dicsőséges pesti nép kirángatja őket a Parlamentből”. Nem tudom, hogy ugyanazt a tömeget láttuk-e Vargával. Az efféle irreális ígéretek legfeljebb még nagyobb pofára eséshez vezetnek, mert határozott fellépés és eredmény híján a nép – amellyel el akarják hitetni, hogy “dicsőséges”, meg hogy képes bármit is tenni a csendben sétáláson kívül –, többet ki sem fogja tenni a lábát az utcára, amikor demonstrálni kéne.

A polgári engedetlenség élharcosai mindeközben egyáltalán nem hajlandóak szem előtt tartani a legfontosabbat: vonzóbbá tenni a megmozdulásokat minél szélesebb tömegek számára, hogy egyre többeknek legyen kedve a részvételhez. Ehelyett az egyszer spontán kialakult oktogoni bulit akarják hétről hétre újra megszervezni, mondván, hogy “ez kell a fiataloknak”. Igen, annak a százötven-kétszáz La Fiestát kortyolgató, Vittulából elszabadult fiatalnak valóban az alpári, kétbites diszkóveretésre bajszosszarozás kell, de vajon ha nem járatnánk le a saját csoportosulásunkat, nem lenne több esélyünk arra, hogy nőjön a “tábor”? Mert ide még a kormányzati propagandamédia sem szükségeltetik, hogy közröhej tárgya legyen. Az index.hu is “bulitüntetésről” írt, nem érezzük ennek a nevetséges voltát? Bulitüntetés? A békeharc klasszikus esete: vagy az egyik, vagy a másik. Tessék eldönteni, hogy bulizni akarunk vagy tüntetni. Nem konzervatív vaskalaposságból mondom, sem azért, mert ellene vagyok mindennek, amely örömet okoz valakinek, hanem azért, mert még mocskoslipsiző fideszesnek sem kell lenni ahhoz, hogy undorodva fordítson hátat ennek a dzsemborinak a politikai nézeteire és céljaira valamit is adó polgár. A kormány ellen érdemben tenni akaró, saját magát és céljait komolyan vevő polgár ugyanis, még ha nem is meri kinyitni a száját a tüntetésen, de el tudja különíteni magában a bulit és a tüntetést, mint ahogyan azt is tudja, hogy így teljesen lenullázódnak az esélyek arra, hogy mondjuk jobboldali ellenzékiek is csatlakozzanak a megmozduláshoz.

Ideje lenne szembenézni a valósággal.

“Bulitüntetés”, meg “demokrácia workshop” után otthon a tükörbe nézve vajon ki tudják mondani komoly képpel azt, hogy “ma érdemben tettem valamit a kormány ellen”?

Igen? Akkor ne csodálkozzanak, ha egy hónap múlva már senki nem lesz kint az utcán rajtuk kívül.

Nem? Akkor pedig tetszettek volna tüntetést csinálni!

(Borítókép: 444.hu)